A Kármel
A Notre Dame de Vie Intézet a kármelita családhoz tartozik, így lelki életük főként Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János és Lisieux-i Szent Teréz tanításában gyökerezik. Azáltal, hogy az Egyház mindhármukat egyháztanítóvá avatta, megerősítette, hogy nem csak egy szűk csoporthoz szólnak, hanem mindannyiunk számára iránymutatást adnak az Isten felé vezető úton.
Avilai Szent Teréz (1515-1582)
Rátalálni a lelkünkben élő Istenre
Amikor Avilai Szent Teréz legfontosabb művében, A Belső Várkastélyban a lelki életről tanít, lelkünket egy várkastélyhoz hasonlítja, amelynek legbensőbb lakásában Isten lakik. Így ír erről:
„Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna… Ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, fölül, alul, oldalt és középen, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között.”
(A Belső Várkastély, 1. lakás, 1. fejezet)
A kastély egyetlen ajtaja, amin bejuthatunk, az ima – ezt belső imának vagy terézi imának is nevezzük. Az ima első sorban nem gyakorlat, hanem kapcsolat, sőt életforma: rendszeresen elidőzünk annak jelenlétében, akit szeretünk, és akiről tudjuk, hogy szeret minket – és ez kihat minden tevékenységünkre. Az imában tehát nem az a lényeg, „hogy sokat gondolkodjunk, hanem hogy nagyon szeressünk” (4. lakás, 1. fejezet).
Ezek a találkozások Istennel lassan átformálnak minket, mert a lelkünkben kiáradó kegyelem betölt, hatással van képességeinkre és átveszi a vezetést az életünkben, hogy végül eljussunk a bennünk élő Szentháromsággal való teljes egységre.
„Úgy van a dolog, mint midőn [az Úr] az apostoloknak jelent meg zárt ajtók mögött s azt mondta nekik: »Békesség nektek!« (Jn 20,21) (…) Az ilyen lelkek nem vágyódnak többé szellemi örömök és vigasztalások után, mert hiszen maga az Úr van most állandóan velük s Ő Szent Felségének élete pótolja az övéket.” (7. lakás, 2-3. fejezet)
Keresztes Szent János (1542-1591)
A lélek tisztulása a hit sötétjében
Az Istennel való egyesüléshez azonban általában hosszú és küzdelmes út vezet, még akkor is, ha közben az Úr mindig megadja a kegyelmet, amire szükségünk van a következő lépéshez. Ennek az az oka, hogy a lélek bűnök súlyát és sebek fájdalmát hordozza magában, és csak lassan válik képessé arra, hogy a kezdeti lelkesedés elapadása után is kitartson Isten mellett, és egészen átadja magát a tisztító és éltető kegyelemnek.
A tisztulási folyamatnak a dinamikája egy kölcsönös szereteten és bizalmon alapuló kapcsolatban bontakozik ki, ami a pozitív és negatív érzések hullámzásának stabil alapod ad: „Ha a lélek keresi Istent, Isten még nagyobb szenvedéllyel keresi őt. Ebben a keresésben Isten a fő cselekvő, aki vezet. (…) A lélek legfőbb gondja az legyen, hogy ne akadályozza a Szentlélek működését.” (Az élő Szeretetláng, 3. strófa magyarázata).
A lelki fejlődés során mindannyiunknál eljön az a pont, amikor sötétséget, szenvedést élünk meg. Felismerjük gyengeségünket, belső rendezetlenségeinket, alább hagynak az édes érzelmek, amik addig kísérték az imaéletünket, sőt azt érezhetjük, hogy visszafelé fejlődünk és kezdünk eltávolodni Istentől. Ebben az időszakban különösen is nagy támaszunk lehet Keresztes Szent János, aki szempontokat ad annak megkülönböztetéséhez, hogy valóban elfordultunk-e az Úrtól, vagy éppen ellenkezőleg, Hozzá egyre közelebb kerülve az Ő fényében kezdjük látni létünk valóságát. Ahelyett, hogy megtorpannánk és elhagynánk a rendszeres imát, ahhoz ragaszkodva a hit sötétjében kell tovább haladnunk, ahol Istenben már nem azért hiszünk, mert érezzük a közelségét, és már nem a Tőle kapott ajándékaiért szeretjük Őt, hanem egyszerűen Önmagáért.
„A szemlélődés sötét éjszakája annyira magába meríti és annyira átitatja a lelket, Istenéhez annyira közel viszi, hogy mindentől elzárja és megvédelmezi, ami nem Isten. A lélek gyógyulásáról van itt szó, arról hogy visszanyeri az egészségét, a lélek egészsége pedig Isten.”
(A Kármel hegyére vezető út, 2. könyv)
Lisieux-i Szent Teréz (1873-1897)
A lelki szegénység és istengyermekség útja
Amikor küzdelmessé válik az út, jól tesszük, ha gyakran bízzuk magunkat Kis Szent Terézre – benne biztosan az egyik legjobb lelkivezetőt választjuk.
Teréz a korára jellemző szigorú aszketikus gyakorlatokhoz túlságosan gyengének és törékenynek érezte magát. Ez azonban nem bátortalanította el, hanem éppen ellenkezőleg, őszinte gyermeki bizalmat váltott ki belőle Isten felé. Mit tesz a gyenge gyermek? Rábízza magát a szüleire, hogy felemeljék és gondoskodjanak róla. Mit tesz a szerető szülő, amikor gyermeke segítséget kérve felé tárja karjait? Megesik rajta a szíve, magához vonja és megadja neki, amire szüksége van.
Azáltal, hogy Szent Teréz elénk élte „kis útját”, megmutatta számunkra is a legrövidebb utat, amin eljuthatunk a szeretet teljességére:
„A Jóistennek az tetszik az én lelkemben, hogy látja, szeretem kicsinységemet és szegénységemet, látja, hogy vakon remélek irgalmasságában… Csak a bizalom, és semmi más, egyedül a bizalom vezethet el bennünket a Szeretethez.” (Levél a Szent Szívről nevezett Mária nővérhez, 1896. szeptember 17.)
„Mindig ugyanazzal a merész bizalommal érzem, hogy nagy szent leszek, mivel nem saját érdemeimben bízom – hiszen olyan nekem egyáltalán nincs –, hanem Abban remélek, aki maga az Erény és a Szentség; egyedül ő, aki megelégedve gyenge erőlködéseimmel, egészen magához emel s végtelen érdemeivel elborítva szentté tesz engem.”
(„A” kézirat, 32 r°)